A XIX. századi parlagi fajtáktól elindulva elmondható, hogy az Alföldön az ősi alföldi fajta vagy magyar disznó terjedt el. A Tiszántúl északkeleti részén és Erdélyben a szalontai sertést tenyésztették. A Felső-Tisza lápos, mocsaras berkeiben a réti disznóval foglalkoztak. A Balatontól északra, részben a Bükk és a Mátra vidékén a bakonyi sertés volt őshonos.

A Balatontól délre és a Duna-Tisza közének déli részén a siska vagy más néven rikes disznó volt elterjedve, a Dunántúl déli részén a turmezei fajta élt. A Kárpátok északi és keleti részén pedig a surányi fajta és a tüskés-szőrű hegyi sertés terjedt el.

A parlagi fajták közül a réti, a hegyi, a tüskés-szőrű disznó, valamint a turmezei és a siska fajták

minden bizonnyal végleg eltűntek. A szalontai fajtára jellemző rá az átlagosnál nagyobb test, a domború hát, a felhúzott has, a vörösesbarnás szőr, a lelógó fül és a hosszú láb. Gazdasági oldalról nézve lassú fejlődésű, szálkás húsú, kevés zsírt, de jó ízű kemény szalonnájú disznó volt, de ennek ellenére sem tudta kielégíteni a sertésekkel szemben megnövekedett igények és tenyésztésével fokozatosan felhagytak.

A bakonyi fajta a vaddisznóhoz hasonló alkatú, lassú növekedésű, kis szaporaságú (6-7 malac) gyenge hizodalmasságú, de ízletes húst, kemény, ízletes szalonnát adó fajta volt. A középkori parlagi sertésfajták a 19. század közepén pusztultak ki, amikor is hazánkban a jól zsírosodó és szaporább sertések iránt nőtt meg a kereslet.

A mangalica nemesítésénél a szerb sumadia és a hazai parlagi fajták keresztezésére alapoztak. Kezdetben a sumadia fajta terjesztése a Balkánról hazánkon átvezető - elsősorban német nyelvterület országai felé - hajóutakon kezdődött meg. A XVIII. század vége, XIX. sz. eleje óta létező fajta. Kifejezetten nemesítési céllal első ízben, 1833-ban József nádor hozatott a kisjenői uradalom számára 2 kanból és 10 kocából álló törzset. Ezt az állományt tekintik a magyar mangalicanemesítés alapjának. Annyira híres volt, hogy a XIX. század végén a bécsi tőzsdén jegyezték. A két világháború között a sertésállományunk többségét a mangalica uralta, azonban 1945 után elsősorban a megváltozott fogyasztói igények miatt, képtelen volt a háború okozta veszteségeket kiheverni. Létszáma a mélyponton, 1973-ban már csak 39 koca volt. Azóta géntartaléknak tekintjük, és védelme szervezetten folyik. Nem tekinthetjük primitív fajtának, hanem kiváló kitenyésztett zsírsertés.